Ilyen nagy dolog a Szabadság? (2018.11.04.)

Hogy érte tíz- és tízezer tizen- és huszonéves pesti srác állt hevenyészett barikádokra, sokszor csupán egyetlen revolvert, esetleg egy Molotov-koktélt tartva a kezében és bátran belevigyorgott az utcájába beforduló szovjet tank halált hozó ágyújának torkába? Hogy érte elhagyta szeretőjét a vasöntödei munkás, a kommunista rendszer jelképe, és sietett megvédeni a hazát akkor is, ha a küzdelem reménytelennek látszott? Hogy érte könnyeivel küszködve bocsátotta útra a megtorlás elől külföldre menekülő gyermekeit az édesanya, pedig tudta, hogy talán soha többé nem látják egymást?

62 évvel ezelőtt, 1956 november 4-én másodjára is hazánkra tört a vörös horda, hogy visszakényszerítsen bennünket Moszkva igája alá. A szabadságharc elfojtása utáni években százakat végeztek ki és ezreket börtönöztek be. Kevesen bár, de élnek még azok közül a kommunisták közül, akik annak idején ügyészként vagy bíróként diákokra, egyetemistákra vagy fizikai munkásokra kértek, illetve szabtak ki halálbüntetést.

Az első képen az a Mansfeld Péter látható, aki bár a harcok idején még csak 15 esztendős volt, Mátsik György vérügyész 1959-ben másodfokon mégis halálbüntetést kért rá. Mansfeld Pétert 18 évesen felakasztották, Mátsik - aki a második képen látható - tavaly decemberben halt meg kényelmes budai otthonában. 92 évesen, büntetlenül, háborítatlanul, luxusnyugdíjat élvezve.

A fideszes képmutatás netovábbja, hogy ezek után Rétvári Bence államtitkár - mint ahogyan a korábbi években tette - idén is Mansfeld Péter arcmását viselő pólóban jelent meg a parlamentben a forradalom kitörésének évfordulóját követően. Majd pár napra rá a többi kormánypárti képviselővel együtt szépen leszavazta, hogy nyilvánosságra kerülhessenek az ügynökakták.

A vörös múlttal lassan három évtizeddel a rendszerváltást követően sem sikerült még leszámolnunk. 

Vesszen minden maradéka!